Névadónk:  Szabó István

Cserszegtomaj történelmében kiemelkedő helyet foglal el a község írószülötte, Szabó István.

Szabó István, ahogy a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent "A szabadság keresztje" című kötetéhez írt jegyzetben jellemzi Győri János:   "... , immár a magyar novella klasszikusa - mintha azért hagyta volna el szülőfaluját, Cserszegtomajt, hogy távlatot nyerve tájhoz és közösséghez,  hűségét megvallhassa."

Nádfedeles parasztházban született, szegény családban 1931. március 7-én. Tehetségére először Vajkai Aurél figyelt fel, aki 1945 - 1949 között végzett először itt néprajzi kutatómunkát. Irányította a tehetséges, de nagyon szegény parasztfiú olvasási szenvedélyét, irodalmi érdeklődését. Elolvasta első írásait, meg is őrizte azokat. Egyszer Pestre is felvitte, ahol bemutatta íróknak, költőknek. Cserébe Szabó István segített a néprajzi kutatásokban.

Gyermekkora tanulással és a szép, de nehéz parasztmunkával telt el. A polgári iskolát Keszthelyen végezte el, kitűnő eredménnyel. Kitanulta a traktoros szakmát, aztán bölcsészhallgató lett, majd könyvtáros, végül az irodalomnak kötelezte el magát. 19 éves korában, amikor még a keszthelyi gépállomáson dolgozott, fedezte fel Jankovich Ferenc költő. Neki vallotta be, hogy gyermekéveitől foglalkoztatta az irodalom, titkos gyermekkori álma "Az egri csillagok" folytatása.

Előbb az "Új Irás" című lapban közölte novelláit: "Vesződség, békesség", " Az a délelőtt"   és   "A másfelé bámuló isten" címen. Írói példaképei: Móricz Zsigmond, Sarkadi Imre, Kodolányi János. Tőlük tanulta a drámaiságot. Első novelláskötete  "Lázadó"  címen jelent meg 1956 - ban, 1963 - ban adják ki a  "Varázslat kertje" c. novelláskötetet  - mindkettőt József Attila - Díjjal  jutalmazták.

Életművét Vajkai Aurél így foglalta össze :

"Mindaz, amit Szabó István írásaiban, novelláiban megörökített, Cserszegtomaj hegyközségről szól, a hegyközség embereinek inkább komor , mint vidám életéről."

Fiatalon, 45 éves korában halt meg 1976-ban.

1997. október 23-ai ünnepségen vette fel az iskola Szabó István nevét.

1947-ben írt "Szeretnek, biztatnak engem a dombok" c. versében megtaláltuk azt az üzenetet, amely úgy érezzük minket is jobban és jobban ideköt szülőföldünkhöz :

"Ezüstös, barna homályban bandukoltam

haza, a falum : hazám felé.

Barna, nyúlánk felhők mögül

szelíden hívtak a csillagok

s távolban a sötétben , a fák közül

láttam , hogy integetnek felém a dombok."

Szabó István ifjúkori versei kiadatlanok maradtak megmaradásukat Vajkai Aurélnak és Mosdósi Ottónénak köszönhetjük.

"Egyedül egy régi bánya fölött

Ülök a kövön s lábam lógatom

le a mélybe s hallgatom :

mit súg a csend , az erdő

s félelmes , örök lomb-temető

az ő csendes , kis fiának ...

Nekem , meg ennek a bolond világnak .

Tudom búcsúzik , mint

ifjú párjától az őz ,

tudom , hogy sokára látjuk így egymást ,

tudom , búcsúzik az ősz .

Cigarettám füstje kékesen csavarog

s mire tova ér , szertefoszlik ,

mint álmaim és én magam

hogy újraszülessék

s fölöttem üljön magasan .

Tömören ömlik , aztán ritkul - ritkul

mire észreveszem , már szerte hull

minden szippantás öt esztendő

míg csak végig nem ég ,

aztán jöhet a temető .

A nap is úgy ül ott , bánatosan

a távoli domb fölött

s néz sóvárogva hozzám , mintha

sohase térne többé vissza .

Ne félj nap! Látlak még téged ,

csak menj, álmodni a domb mögé,

aztán hívlak , gyere föl

gyere majd a fejem fölé."